Néhány évvel ezelőtt, amikor otthon voltam a munkahelyemen, találkoztam egy fiúval. Több hónapja vagyok kapcsolatban. Hiányoztál, bár nem hittem, hogy sikerülni fog. Lógni szoktam azzal a fiúval sétálni, beszéltem vele, amikor meg akart csókolni, arcon ütöttem. Amikor hazaértem, nem akartam látni a barátomat, rosszul éreztem magam emiatt. Azonban harcolt értem, ma is együtt vagyunk, és nagyon szeretem, minden nap köszönöm Istennek, hogy nálam van. Akkor miért unom a gondolatokat és a megbánást? Szégyent és sajnálatot érzek, haragszom magamra. Nem tudom elfelejteni. Hogyan lehet ezt kezelni? Nyilvánvalóan nem történt semmi nagy, és mégis, fáj és már évek óta zavar. Kérem, segítsen.
Mrs. Anne, megértem, hogy a sok évvel ezelőtti csajozás nem olyan magatartás volt, amelyet maga is támogat, de a fontos kérdés mégis az, hogy miért érdemli meg önmagad elnyomó elítélését sok éven át. Talán ezt az állítólag "megérdemelt" büntetést ön okozza, mint nyilvánvaló valóságot, amelynek meg kell történnie benned. Nem öntudatos büntetésről írok itt, hanem arról a gyermekkori szokásról, hogy önmagát bánásmódban kezeljük olyan helyzetben, amikor hibát vagy gyengeséget észlelünk önmagunkban. Néhányan az ún az önbüntetés (önbüntetés) diagramja. E rendszer szerint a be nem tartást szigorúan meg kell büntetni. Egy másik lehetséges válasz a hiperkritikusság internalizált mintázata, vagyis az értékelési szokás, a kemény önkezelés, amelyben nincs türelem, megbocsátás és melegség. Ebben a sémában nincs hely az önmegértésre, és az ember egyetlen értéke a viselkedése, semmi más nem számít. Mrs. Ania, ha néhány éve nem foglalkozik a nyaggató lelkiismeret-furdalással, arra biztatom, hogy keressen magának pszichoterápiát. Aztán megtanulhatta, hogy megértően és megbocsátóan bánjon magával.
Ne feledje, hogy szakértőnk válasza informatív, és nem helyettesíti az orvos látogatását.
Barbara KosmalaAz "Empatia" pszichoterápia és személyes fejlődés klinikájának vezetője, pszichológus, okleveles és képesített pszichoterapeuta http://poradnia-empatia.pl
